Hagyatéka
Részletek prédikációinak gyűjteményéből
„Szolgáljunk az Úr Istennek örömmel, békességgel, türelemmel”
Örömmel szolgálni és türelemmel viselni az élet nehézségeit
A prédikáció gyűjteményben 65-ször szerepel az öröm szó. Úgy tűnik, hogy ez a téma fontos volt számára és jó lelkipásztorként a pozitív értékek, erények által igyekezett a híveket az életszentség útján vezetni. Amikor az életszentségről beszél, akkor is nagy pedagógiai érzékkel írja le, hogy hogyan kell a belső emberrel foglalkozni, illetve hogy a Szentlélek gyümölcseit kell teremni (pünkösdi prédikációk).
„Istennek szolgálni kell örömmel. (…) Az Úr Isten esküvel megígérte, hogyha jól viseljük magunkat, örök boldogságot ád. A mai evangéliumban pedig Jézus megígéri, hogy keressük először az Isten országát és a többi mind hozzá adódik. Szt. Pál szerint az Istennek örökösei vagyunk. Ez a néhány földi szolgálati év csak nem tesz tönkre. Hiszen nem olyan nehéz üdvözölni. Minden vasárnap templomba járni, böjtölni, más jószágát nem bántani, a haragos embereket kikerülni, vagy ha mégis belénk akarnak kötni, egy néhány keserű adagot jó arccal lenyelni, a részegségtől meg magunkat távol tartani, ez volna olyan nehéz? A katolikus ember méltón örülhet, hogy útja Mennyországba viszi.” (Pünkösd után XIV. vasárnap prédikációjából)
Az árvák és szegények pásztora
„Az alamizsna az nem pazarlás, senkit sem tett még szegénnyé az alamizsna, a fa, ha meg lesz nyesve, annál dúsabban hajt, a szorgalmasság majd irgalmat hoz. Amely mértékkel mértek, olyannal lesz visszamérve nektek.” (Áldozócsütörtöki prédikáció)
A faluban jelentős anyagi különbségek voltak; a lakosság nagyobb része szegény volt, míg a katolikus plébánia Eszterházy gróf pártfogásának köszönhetően viszonylag gazdag. Ő maga nagyon szerényen élt és járadéka nagy részét a betegek és szegények szolgálatára fordította. Különös gondja volt az árvákra, a lányok oktatására is. Jótékonysági alapot hozott létre árvák, szegények megsegítésére, és a végrendeletében is rendelkezik az alap javára. A plébánia konyháján főzetett a szegényeknek, és a rászoruló betegeknek házhoz vitette az ételt. A plébániára befogadott egy árva kislányt, Kajári Mariannt, akiről végrendeletében is gondoskodik, kivégzésekor még csak 10 éves volt, később Batthyány-Strattmann Lászlóhoz került.
„Akiknek tehát az Ur Isten hatalmat adott kötelességeik vannak. A papi hatalommal is mennyi mindenféle kötelezettség nem jár. Az állásánál fogva a híveket oktatni, a szentségeket és szentelményeket nekik kiszolgáltatni, a nyilvános isteni tiszteletet megtartani, a botrányokat üldözni, az iskolák, szegények, özvegyek árvák gondját viselni népéért sokat imádkozni, plébánia javadalmát kellő karban fenntartani.” (Pünkösd utáni VIII. vasárnap prédikációjából)
A faluban nagyon tisztelték figyelmességéért és szolgálatkészségéért a szegények és betegek felé, különösen azt, hogy felekezeti hovatartozás nélkül mindenkivel ugyanolyan nagylelkű volt.
A lelkek üdvösségét szolgálni hiteles keresztény élettel
A prédikációiban gyakran visszatérő téma a hiteles keresztény életre való buzdítás. Jó pedagógiai érzékkel feltárja a lelki eszközök sorát, részletesen magyarázza a szentségek hatását, kiemelve, hogy ezek hogyan hatnak a lélek üdvösségére. Felnőtt, érett keresztény magatartásra buzdít, a prédikációjában sok példát és szentek életének az eseményeit hozza fel, hogy érzékeltesse az érett és gyerekes vallásosság közötti különbséget. Egyik megfogalmazása például, hogy sokan vannak a gyerek-öregek, ezzel az éretlen vallásos viselkedésre utalva. Ugyanakkor a prédikációi nem moralizálóak, félelemkeltőek, kerülik a janzenizmus szófordulatait, nem a végsőbüntetés vagy a pokol fenyegetését felhasználva igyekeznek hatást elérni. A példáiban Jézus Krisztust, a szenteket állítja a hívek elé, de nem csodákra, rendkívüli dolgokra teszi a hangsúlyt, hanem az egyszerű hétköznapokban rejlő hősiességre.
„Minthogy a lelkek nyerése a legáldásosabb cselekedet és az Úr Isten mindenkit azon tehetséggel akar ellátni, hogy sok jót tehessen, amint bárki is nyerhet lelkeket. Első mód a jámbor élet. A jámbor élet hatalmas prédikáció. Ha te nem káromkodol, nem lopsz, nem csalsz, eljársz szentegyházba, gyónsz és áldozol, akkor ezzel oktatást adsz a többieknek is és ez nagy érdemednek lesz beszámítva. Jézusnak példája hány milliót térített már meg, és az ő jászoli bölcsője, az ő keresztfája hány embert buzdított már a szegénység megkedvelésére és a kereszt elbírására. A példa az hatalmat parancsol…” (Advent II. vasárnapjának prédikációja)
Eucharisztikus lelkiség
Káplánja vallomásából is ismerjük, hogy nagy tisztelője volt az Oltáriszentségnek. Sokat járt a templomba személyes imára az Oltáriszentség előtt. Imádság közben történt a letartóztatása is.
„Jézus itt a szentegyházban velünk van. Ő maga jelentette azt ki, hogy az embereket nem fogja elhagyni. Nem hagylak benneteket … Hanem veletek maradok minden nap a világ végezetéig. Jézus ezen ténykedéséről emlékezünk meg a szentségimádás alkalmával. Épp egy hitközség, amely szentségimádást tart, kimutatja először azt, hogy tiszteli az Úr Jézust az oltári szentségben és szereti, azért áldozza neki idejét, ragaszkodását, azért időz szívesen előtte. E hitközségnek eddig nem volt szentségimádása. Hanem még két évvel ezelőtt az egyházmegyei hatóság felszólította a megyei papságot, hogy jeleznék az oly templomokat, ahol az oltári szentség állandóan őrizve lesz és ahol rendszeresen istentisztelet van és … szentségimádás. E felszólításnak annál szívesebben megfeleltem, mert már régóta fájlaltam, hogy itt szentségimádás nincsen.” (Advent IV. vasárnapjának prédikációja)
Híveit rendszeresen buzdította, hogy járjanak Szentségimádásra a templomba, prédikációiból kitűnik, hogy figyelte, hogy a világegyházban hogyan élik meg a Szentségimádást, Brüsszeli, párizsi példákat hoz fel a híveknek, olyan helyszíneket, ahol 40 órás folyamatos szentségimádást szerveztek. Valóban univerzális módon élte és értékelte az Oltáriszentség jelentőségét, kegyelemhordozó erejét.
„Az oltáriszentség tehát nem jele Jézus Krisztusnak, hanem ő itt van az oltáriszentségben, nem csak Krisztus ereje működik, hanem maga az édes Jézus.”
„Egy-egy hitközség a szentség imádás alkalmával kimutatja szeretetét, ragaszkodását az oltári szentség iránt. Azért e nagy szentségről akarok beszélni. Ugyanis, hogy mily nagy szentséget kaptunk és mily üdvös ez nekünk. Az oltáriszentségben rejlő Jézus legyen velünk…” (Aranybánya, szentségimádás)
Ökumenikus nyitottság
Az I. világháború előtti időszakban az ökumenizmus, a vallási türelem és nyitottság más felekezetek felé nem nagyon volt jellemző, sőt katolikus részről az Egyház eléggé elhatárolódott az ökumenikus kezdeményezésektől. Az első ökumenikus missziós konferenciát 1910-ben szervezték Edinburgh-ben, viszont XI. Pius 1928-ban megjelent apostoli levelében tiltja a római katolikusoknak, hogy bármilyen nem katolikus kezdeményezésre történő egységkeresésben részt vegyenek, szerinte „Ilyen törekvéseket a katolikusok természetesen nem helyeselhetnek, mert azon a téves nézeten alapulnak, hogy az összes vallások többé-kevésbé jók és dicséretesek” (XI. Piusz pápa „Mortalium animos” kezdetű apostoli körlevele, az igazi vallásegység elősegítéséről, 1928. jan. 6.)
Ferenc atyát 1919-ben végezték ki, tehát az ő ökumenikus nyitottsága, tisztelete megelőzte korát. Császár lakossága többségében református volt, de a református hívek között mind a mai napig nagy tiszteletnek örvend az egykori plébános.
Prédikációiban soha nem beszélt negatívan, elítélően más felekezetekről. Mivel a katolikusok kisebbségben voltak, valószínűsíthető, hogy ezért nagyon sokat beszél a hittartalmakról. Prédikációinak a tematikáját úgy építette fel, hogy három év alatt átvette
bennük a római katekézist. Úgy tűnik, hogy lelkipásztori célja az volt, hogy hívei az egyház hitébe gyökerezve tudjanak együtt élni más felekezetekkel. Mindezt úgy tette, hogy nem ellenségeskedést, feszültséget keltett, hanem egységet és békességet. A prédikációiból kitűnik, hogy különösen nagy hangsúlyt fektetett azokra a témakörökre, ahol közös nyelvet beszélhetünk, vagy egyetértésre juthatnak a különböző felekezetek tagjaival; például Jézus Krisztussal kapcsolatban sokat beszélt a szeretetről, Krisztus áldozatáról az emberiség, az emberek számára. A pünkösd körüli prédikációsorozata a Szentlélekről, a karizmákról, a Lélek működéséről, az erényes életről, akár egy lelkigyakorlatos előadássorozatnak is megfelelnének. Csupa olyan téma, amelyek több szempontból is inkább összekötik a különböző felekezetek tagjait, mint elválasztják.
A templom falain kívül a szeretet-cselekedetekben megvalósuló ökumenizmust vallotta, hiszen felekezettől függetlenül bárki kérhette a tanácsát, segítségét, számára nem volt református vagy katolikus szegény, csak szegény és árva. A kivégzése előtt a református gazdák próbálták mindenáron kiszabadítani, akár pénz (ökör) árán is kiváltani. A református közösségben még száz év múltán is nagy tisztelettel beszélnek róla. Horváth Mihály, aki 1969-1984 között volt Császár plébánosa, mesélte, hogy gyakran látta imádkozni a katolikus templomban a református presbitert, Zsiga bácsit. «Egy nap megkérdeztem tőle, jobban lehet-e itt imádkozni, mint a saját templomába? A kérdésre az igen feleletet kaptam, amit azzal indokolt a presbiter, hogy az ő templomuk csak gyülekező hely, a katolikus templom ellenben az Isten háza. Miután tudni akartam a különbséget, nagyon elcsodálkozott „ezt Ön, mint katolikus pap nem tanulta?” Majd Wohlumth atya prédikációjából idézett „azért Isten háza, mert az Úrjézus mindig itt van. Ezért ég az örökmécses a tabernákulumban”. A különbségről, még engem kioktatva hozzátette, hogy „az ő templomuk csak akkor Isten háza, ha imádságra jönnek össze a hívek. Egyébként a templom egy nagy helység, nem pedig Isten szent háza”. Kioktatását azzal fejezte be, hogy Császár minden lakója a katolikus templomot Isten házának nevezi. Ugyanígy a plébániai hívek mindig kijavítottak, ha a katolikus templomot, templomnak neveztem. Indoklásképpen az emberek mindig az Eukarisztiában köztünk lévő Jézusra utaltak.» Ez a beszélgetés több évtizeddel Ferenc atya után zajlott le.